2019. október 8.

A híd

A hídon mentek át. Egymás mellett, de nem értek egymáshoz, nem is akartak. Ősz volt. Az az ősz, ami nem szeles, nem hideg, nem fázós, hanem melegít. De csak akkor, ha megtalálod a napot, és neki adod magadat.
Ez fontos.
A férfi telefonált. A férfiaknak mindig dolguk van. Ezt a nő is tudta. Egyszerűen hagyta, hogy a férfi tegye a dolgát. Ácsorgott, ringatta magát, várt, sütött a nap. Az pedig elég.
Türelmes volt, nem egy mai csirke, régen megértette, hogy a rendelt idő nem vicc, azt komolyan kell venni.
Aztán, mert még mindig vonalban volt valaki, aki akart valamit, mert mindig azok vannak vonalban, akkor a férfi, aki telefonált, megfogta a nőt, aki várt.
A karját. Könnyedén, csak úgy. Rá sem nézett. Minek. Dolga volt.
A nő pedig maradt a kezében. Maradt mellette.

Mi változott?
Nem várt.
Ott volt.
A hídon.

Néztem őket. Nem láttak.
Látták a vizet, a felpúposodott utat, ami a szigetre visz, a saját ritmusukat, az őszt és egymást.
Pedig nem is néztek egymásra!

Hová mennek ezek itt ketten?!
Ez csak engem érdekel?!
Nem mentem utánuk.

Nekem is elég volt a nap.

- De én tudni akarom!!! Mi lett velük?
- Fogalmam sincs. Most kezdődtek el. Sosem figyelsz!!! A HÍD az egy rohadt toposz.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése