2019. október 4.

Szívtelen

A hajók minden nap jöttek.
Hozták a vért, a kínt, a sebeket, néha a gyógyulás illúzióját is.
A győzelem ára ritmusosan lüktetett be a partra, mert akkor még nem lehetett mással fizetni a dicsőségért, csak halállal.
A nő minden nap kint állt a kikötőben és várta a hajókat.
Dehogy, nem a hajókat várta. Egy valakit várt. Nem érdekelte semmi más, nem látta a napot, az eget, a vizet, nem érezte a szelet, nem hallotta a felismerés sokkjában üvöltő hangokat, csak várt, hogy végre megtudja azt, amit egyébként tudott.
Nincs kire várni.
Őt nem hozza haza egyik hajó sem.
 
Nem bírom, amikor valaki nem fogja fel, hogy mi van.
Őt sem bírom.
Mi a francnak ácsorog ott, ahol semmi dolga?! Miért hagyja, hogy kővé dermedjen benne minden, hogy a szél élesre faragja a vonásait, elvegye a szeméből a fényt, hogy a körülötte kavargó színes lobogás monokróm szitálássá fakuljon?!
Miért?!!!
Ő még él.
Hogy dögölne meg...

Magamra tekerem a hófehér, könnyű, puha és meleg takarót. 
Vajszínű, mályva és olajzöld indákkal körbefont párnákon ringat a kimerültség.
Nincs bennem szánalom.

Gyere.
Óvatosan ébressz fel, ne ijedjek meg. 
Segíts felülni, támaszd meg a derekamat, fogd át a vállamat, és hagyd, hogy a combodra nehezedve próbáljak lábra állni.
Ne engedd, hogy beszéljek.
Ne engedd, hogy hallgassak.
Ha elvesztem az egyensúlyomat, kapj el.
Ha elvesztem az egyensúlyomat, hozzám ne merj érni.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése