2019. október 28.

Nomen est omen

Bizonytalan vagyok.
De azért próbálok teljes mondatokban beszélni. Nem igazán sikerül.
A dobozok ott vannak kikészítve. A címkék arra várnak, hogy rájuk írjam, szépen, olvashatóan felrajzoljam a neveket.
Én abban bitang módon jó vagyok. Nem?!
De.
Csak nem most. 
Most szórakoznak velem a szavak. Gurulnak szanaszét a szőnyegen. Be a fotel alá, a kanapé alá, csillog rajtuk az esti homály, én pedig maradok összegömbölyödve a virágos párnáim között, mint egy lusta, jóllakott macska, félig csukott szemekkel, dorombolva.
Nem pattanok, nem igyekszem, nem zavar, hagyom.
A bizonytalanság nem szereti a precizitásomat, a dobozaimat, a neveimet.
És én most a bizonytalanságot szeretem.
Mert ez a bizonytalanság vágyakat dúdol. Nekem énekel, összevissza színű selyemszálakat sző bele a letisztult, szürke-vaj dizájnomba. Lágyan nyúl a derekam alá, megemel, átölel, becézve ringat.

- Mit szeretnél?
- Suttogni lenne jó. Közel hajolni, belecsobbanni a szemébe, elmerülni, aztán nevetve húzni föl magamat a partra, amikor mégis félre kell nézni, de csak azért, hogy az állam alá nyúlva, gyengéden, mégis határozottan húzzon bele abba a kék tóba újra. Amúgy is kezdek reszketni csuromvizesen ebben az egyre hűvösebb, szikrázóan fényes őszben.
- Hm. Már megint a tó...
- Mi van? Unod?
- Nem biztos.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése