Az biztos

Hajnal:

Négyszer öltözöm át.

Jó. Ötször.

Tetőtől talpig. Gondosan válogatom a színeket, az anyagokat, annyira szeretnék ma valahogy úgy kinézni, ahogy kellene.

Basszuskulcs.

Ma ünneplő a dresszkód.

Hogyaza...

Gyűrött, semmilyen blúz, az a farmer, amiből már kifogytam annyira, hogy harmonikázzon a hátsómon, és percenként följebb rángatom, csöppet sem emelve ezzel nőiességem amúgy sem ragyogó fényét, mindezt pedig megfejelem, izé, meglábazom a legbillegősebb, leggurulósabb, legrondább futócipőmmel.

Írjatok be! Ezt nektek!!!

Dél:

Gyönyörű, szürke szeme van. Azzal néz. Mélyre lát.

De most én akarom őt látni. Még nagyon baba, hagyja. Bízik bennem. Igaza van, mert az első, amit megbeszélünk, mint nő a nővel, hogy nem szeretjük a nevünket. Ilyesmit pedig nem árul el akárkinek az ember lánya.

Oké, proteinszeletet is kap. Azt sem szoktam osztogatni.

Nem ám.

Délután:

Öngól.

Alma, fahéj, fás és fűszeres illatok, annyira, hogy a nyárnak álcázott őszben már a telet szagolom. A tél pedig észak. Az az észak, aminek az emlékétől is melegem lesz, felgyorsul a pulzusom, lángol a bőröm, remegni kezd a térdem, és két kézzel kapaszkodom az asztalba, a csészébe, a vizespohárba, a napba, vagy tulajdonképpen bármibe, csak ne szédüljek el.

Éjjel:

Nem a semmilyen, gyűrött blúzon múlik.

Az biztos.

- Na erről nem volt szó.

- Miről?

- Hogy most arról van szó!!!