Szédülök.
Becsukom a szememet.
Egy kertben vagyok. Gondozatlan, elvadult, mindent beborítanak az arany, borvörös, narancs és rozsdaszínű levelek.
A hinta ott van. A diófa ágán. Erős. Stabil. Abban ülök. Nincsen háttámlája, csak egy ülőke és a kötél. Nem lánc. Kötél. Nem nyikorog, hangtalanul suhan velem, ahogy hajtom magamat, előre és hátra ringatom magamat, és a hinta repít, egyre följebb, egyre lejjebb, a gravitáció nem létezik, könnyű vagyok, talán szárnyaim is vannak, de nem kell tennem most semmit, mert visz a lendület.
Az elbír.
Akkor is, amikor senki más.
- Egyedül vagy?
- Sosem.
- Magányos vagy?
- Semmi közöd hozzá!
- Hozzád?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése