Van

Nagyon messziről hallom a hangját, van, amikor alig, de most ki tudom egészíteni a szavakat, mert lassan beszél, akadozva.

A kimerültsége rám folyik, és valahol a szegycsontom környékén gyűlik össze, bal oldalon, a szívem fölött, ott lesz sok, ott kezd feszíteni annyira, hogy odakapok és nyomkodom, masszírozom, próbálom eloszlatni, szétlapogatni, valahogy bedolgozni magamba. Át kell alakítanom, vagy ki kell löknöm, akkor lehet, hogy nem fullad meg. Akkor lehet, hogy engem sem fojt meg az, hogy alig kap levegőt.

Szépen mondja. Gyakran ugyanazt, a nevem minden mondatában elhangzik, ami fontos, mert tudom, hogy hozzám beszél, és még fontosabb, hogy ezt ő is tudja. 

Nem nagyon szólok közbe, ha néha megpróbálom, akkor sem hallja, monológ marad ez a párbeszéd. Nem baj.

Mert amikor rájövök, hogy most neki annyi kell, hogy tudja, hogy hallgatom, már meg sem próbálok jelezni, még annyit sem, hogy vagyok, figyelek, értek. Nem kell.

Bizonyságot tesz.

Radnóti mellette ül, Móra körtemuzsikáját emlegeti, Nietzsche tanait tagadja.

Szürreális az egész, mégis valóságos. Látom, ahogy előre hajol, a kezét a víz felé nyújtja, a tenyeréből kicsordul a kegyetlenség, de mire a térdére loccsan, már a kegyelem ömlik végig a lábán, abba lép bele.

Fogalma sincs róla.

- Van Isten, tudom. A faszt halt meg!!! Nem lényegült át! Van!!!

Nem válaszolok.

Úgysem hallja.

Hátradőlök.

Hagyom, hogy a könnyeim két oldalt leguruljanak az arcomon és a párnára csöppenjenek.