Csak, ha futok

Ragyog az ősz.

A muskátlik kaptak még egy hetet. A leander nem kapott. Csupasz lett a nyaka, mint az enyém. A csatorna nyelheti a vizet, a falevelek pedig jönnek, ahogy mozdul a szél, összemaszatolják a patika tisztaságomat, de nem haragszom. A foltos kutya a szomszédban hisztizik, ha meglát, mert megszokta, hogy adom az arcomat a mohó nyelvének, ölelgetem, babusgatom, becézgetem. Mert kutyababa, nem ember. Azért.

Hol vannak a határok?

Hol vannak azok a kövek, amik azt jelzik, eddig lépj, ne tovább? 

Hol van a méltóságom?

Elfújta a szél, kinevette nap. Nem a nyári nap. Az őszi. Mert az olyan gyönyörű, olyan gyengéd, megtalálja a bőrömet, hiába van rajtam három réteg ruha, szemérmetlen és ellenállhatatlan, én pedig elengedek mindent, hagyom, hogy hozzám érjen, mit hagyom, akarom, hogy hozzám érjen...

Neki szabad.

- Nekem nem.

- Tudom.

- Ne hisztizz! Elkaplak.

- Csak, ha menekülök.
- Jobb, ha futsz.