2019. október 6.

Az én mesém

- Maradj csendben! Most én mesélek.
A férfi a parton ült, a tó mellett, a hátát egy fának támasztotta, a szeme csukva volt.
- Igen, ez ugyanaz a tó, de mondtam, hogy csend legyen!
A páncélja mellette hevert a füvön, a kardja pedig a lábánál, keresztben, a markolata kéznyújtásnyira, a hegye beleért a hullámokba.
Nem mozdult, azt hittem, hogy halott.
- Ne kezdj már hüppögni, hogy az ég áldjon meg, nem halott, csak azt hittem. Érted?
Jó szemem van, látom, amit látnom kell. Láttam, ahogy lüktet egy ér a nyakán, hiába vájt koszos árkokat a bőrére a verejték és a vér. Jó orrom van, a szagokat is érzem, és ez a férfi bűzlött a haláltól, így már biztosan tudhattam, hogy él.
- Igen, ez paradoxon. Okos vagy, mint nap!
Lassan vette a levegőt, mélyen, szomjasan. Minden, ami eddig hozta, most patakokban csorgott le róla, a parti iszap pedig elnyelte az erejét, a küldetését, az álmait, a céljait, mindent, ami a tavamig vitte.
Most már kiléphettem a partra. Nem volt mitől tartanom. Aludt.
Fölé hajoltam, a csuklómra tekert hínárok szürke, szakadt ingét simogatták, ujjaim az arcát, meztelen talpam a kard hideg pengéjéhez ért.
Próbáltam látni belőle valami igazit, valami tisztát, valami szépet. Először nagyon óvatosan, majd egyre bátrabban törölgettem róla a múltat, tisztogattam a sebeit, nedves csíkokat fésültem a haja hullámaiba, mostam magammal, mostam magamba.
- Ne dünnyögj nekem a kényszereimről, ez nem a heti háromszori mosásprogram, te nagyon hülye. Ez más!
Nem ment könnyen. 
Nem ment gyorsan.
A nap kíméletlenül égette a bőrömet, kiszáradt a torkom, fájdalmasan húzódott a derekam, és a fáradtság úgy lökött meg, hogy majdnem rázuhantam.
Nem estem el.
Elkapott. 
- Nyugi van... Vegyél levegőt, még megfulladsz itt nekem!
Nem, nem ijedtem meg.
Az nem én vagyok.
Hagytam, hogy húzzon, hogy újra enyém legyen az arany stabilitás, majd már én hajoltam rá, hogy lássam a szemét közelről, hogy lássa a szememet közelről, hogy a fekete és a kék egymásba csapódjon, hogy elhiggye egy pillanatra, megvagyok, győzött, mert már tudtam, már láttam, ahogy mostam, ahogy olvadt a kezem alatt az őt borító kéreg, hogy nem egy vesztes csata harcosa aludt el a tavamnál.
De nem ám.
Ennyi kellett csak. Feketébe meríteni a kéket. És egy apró mozdulat, hogy a karom kicsússzon a kezéből, hogy elérjem a vizet, hogy mielőtt alámerülök, elkapjam a kard pengéjét, és magammal vigyem a mélybe.
Mert ha már nem lettem zsákmány, akkor legyen valami, ami elveszik.
Ez így igazságos.
- Ne nézz így! Lenyúltam. És??? 
Majd visszakapja.
Egy másik mesében.
De nem lesz könnyű dolga. 
Mert amikor végre kioltott minden, a naptól fellobbant, apró lángot bennem a víz, akkor hallottam meg, hogy a parton, a fa alatt, a kard nélkül maradt győztes hangosan, szívből nevet.
- Ok. Simán lehet, hogy volt neki másik. Igazad van. Most jó?! Kértelek, hogy maradj csendben... Ez az én mesém!


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése