Szeret velem lenni.
Maga mellett tart, hogy látszódjon. Bennem tükröződik, én pedig beérem azzal, hogy a napszemüveg vak ablakában nézem a saját eltorzult képemet. Nem akar tőlem semmit. Ez megnyugtat, ellazít, néha még azt is megengedem magamnak, hogy ösztönös legyek. Miért is ne? Ez olyan kényelmes, kellemes és langyos. Mert már jó ideje tudom, hogy nem lehetek mindig én az, aki mozdul, aki közelebb lép, aki átölel, aki vigasztal, aki kivált.
Aki megvált, az pedig főleg nem én vagyok.
Már kezd körvonalazódni, hogy ez a semmi, ez úgy a minden, hogy mire észre veszem, már semmi lesz megint.
Szeret velem lenni.
De ebben sem vagyok teljesen biztos. Benne tükröződöm, ő pedig beéri azzal, hogy a hangja vagyok és a füle. Sokszor a gondolatait is kitalálom, ha becsukom a szememet és hagyom, hogy érezzem, hagyom, hogy belém hasítson, hogy kettészeljen és kibelezzen az, ami őt akarja feldarabolni. Mert én utána is lábra kínlódom magamat, nem ordítok, nem kapom elő a kardomat, és nem kaszabolok le senkit.
Én csak dünnyögök és írok, írok, írok... Amíg vannak ujjaim, vannak billentyűk és látok. Addig.
De már kezd körvonalazódni, hogy ez a minden, talán csak a semmi.
- Ez a kettő, ez egy.
- Az egy, az mindig kettő.
- Rohadt egy matek.
- Az.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése