Jó

Van az úgy, hogy elengedem.

Az apró ráncokat, az alig látható pihéket. A karcokat, az éppenhogy észrevehető horpadásokat, a citrommagot a pohár alján, a terítőn a morzsákat.

Ritkán.

Ilyenkor úgy lépek át önmagamon, hogy minden pattanásig nyúlik bennem, reccsen az akaratom, ha szerencsém van, nem törik, és abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán vissza fogom tudni gyömöszölni magamat még valaha a kereteim közé.

De ami nem rajtam múlik, ami nem az én markomban van, amire nincs rálátásom, hatásom, befolyásom, amin nem tudok uralkodni, amit nem én irányítok, az erre kényszerít.

És már tudom, pontosan tudom, hogy jobb, ha hagyom.

Mert van az úgy, hogy annyi elég kell, hogy legyen, hogy biztosan tudjam, hogy valahol, mindegy hol, akár az üveghegyen túl, de valahol van.

- Megvagy?

- Megvagyok.

- Jó.