2019. október 30.

Visz a víz

Visz a víz.
Nem tudom, mikor ölelt magához, nem tudom, hogy kerültem bele, nem tudom, miért, nem tudom, meddig tart majd ez az áramlás, és azt sem tudom, hol dob majd partra. Mert partra fog, nem kérdés.
De most visz.
Hagyom. 
Vigyen.
Becsukom a szememet. Felfekszem a tükör tetejére, végre nem kell belenéznem. Ezért pedig annyira hálás vagyok, hogy ha nyelek pár kortyot belőle, akkor sem pánikolok be. Mert a víznek gránátalma illata van, savanyúan édes, tiszta, és annyit lehet belőle inni, pontosan annyit, amennyi ahhoz kell, hogy minden port kimosson belőlem. Minden oldódjon, ami letapadt, ami belém száradt, ami elvette a puhaságomat, a játékosságomat, a képességet, hogy otthon legyek a szent őrületben, és az esélyt arra, hogy eszembe juthasson néha, kicsit, hogy milyen vagyok. Milyen vagyok valójában.

Mert én sima vagyok.
Lágy, sűrű, mégis könnyű. Minden rossz közvetlenül a homlokom előtt robban apró szilánkokra, és csilingelve hullik a lábaim elé. Belelépek, hallani akarom, ahogy ropog a talpam alatt, nem sebezhet meg.
Nevetve nézek a holnap szemébe, hozzon bármit.
Szemérmetlenül pirulok, adom a kezemet, de nem adom a számat, közel hajolok, hogy legyen illat, ami miatt utánam kap, aki megérzi, de nem ér el, mert már csak az árnyékom maradt előtte.
Nő vagyok. Kiszámíthatatlan, vonzó, bújós, vágyakozó, gondoskodó, szelíden konok.
Béke van a tenyeremben, amit bezárok az ujjaim ketrecébe, összeszorítom, hogy arany patakokban csorduljon belőle nyugalom a combomra.
A megértésem mögött kérdések támasztják alá a válaszokat, a mosolyomban könnyek lapulnak, az érintésem alig érezhető, de erősebb minden bilincsnél.

Viszlek.
Hagyd.

Ha partot érünk, úgyis minden kiderül.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése