A család kóstol. Na, az külön műsorszám. Mert
apa szakmailag nyomja, anya igen rátermetten, én pedig ülök ott szépen
mosolyogva a párommal, nyakig takarózunk az amatőr státuszunkba, és onnan próbálunk
időnként valami értelmeset kinyögni. Mert mondjuk, ott van az asztalon egy
kékfrankos sor. Mind Dula. 2006-tól 1999-ig 6 palack. Sorban nézzük, szagoljuk,
forgatjuk, kóstoljuk a felhozatalt, és közben az elvárt csendet előbb csak
elejtett megjegyzések, később akadozva megfogalmazott bővebb vélemények, majd
szenvedélyes vita váltja fel. A szokásos felállás az, hogy én apucival értek
egyet, életem párja pedig anyucival. Ezt nem merem jobban részletezni, ahogy
azt sem, ami innen indul és messzire jut, de a lényeg csak annyi, hogy a borok
összehasonlító, szavakba önthető minősítése az egyik legjobb csapatépítő
tréning. Egyébként másnap az öcsikém és apa szépen, csendben, jegyzetelve,
ahogy azt a nagyok csinálják, újrakóstolta az egész sort…
A kékfrankos egyébként az első borunk volt,
ami piacra került. Kézzel írt üvegek adtak valóban egyedi megjelenést minden palacknak
és ínhüvelygyulladást a garázsban körmölő „szerzőnek”. Egy induló vállalkozás
kínjai innen nézve már csak a romantikus emlékek szintjén értelmezhetőek, de
az, hogy az a bizonyos 1999-es is ott volt előttem nemrég az asztalon, már
egészen más kategória. Pontosan azt bizonyítja, amit a bikavér sikere is, hogy
ha jó volt a munka, ha kegyes volt az ég és minden úgy gurult, ahogyan kellett, akkor 15 év után is van az a bor, ami vigyorog a
pohárban. Nem feltétlenül pofátlanságból meri megtenni, bár ez sem kizárt.
Hanem azért, mert karaktere van, mert még nem felejtette el, hogy szőlőből
készült, hogy ragyog, ahogy az igazán szép nők, akik nem kopnak az időtől,
hanem mélyül a szépségük, mert már szem kell hozzá, nem vágy. A vörösbor nem
csitriként értékes. Persze ehhez a tudáshoz, ehhez a tapasztalathoz jobb, ha
már mi sem vagyunk tinik. Semmilyen értelemben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése