Régen vártam ezt a négy napot. Vártam az
ünnepet, mert alapjában én olyan ünneplős nőszemély vagyok. Vártam az
eleganciát, mert elegáns is szeretek ám lenni, ami nehezen értelmezhető a
szekrény előtt ácsorgó picit hisztigyanús toporgásaimat ismerve, aminek mindig
a jól bevált farmer kinyúlt, buggyos blúzzal lesz a vége. Vártam a jó ízeket,
mert azokat egyszerűen csak szeretem, és vártam a jazzt, mert az ünnephez, az
eleganciához és a jó ízekhez az dukál. Évek óta nincs mit várnom.
Természetesen Egerben van Bikavér Ünnep. Így
hívják azóta, hogy apuci megálmodta, megszervezte, leszabályozta és működtette.
Ehhez persze az is kellett, hogy ő legyen a hegy bírája. Most nem bíró. Most „csak” szépen,
fegyelmezetten kivitt a Népkertbe, pardon, Érsekkertbe egy 2006-os bikavért,
stílusosan a Hegybíró borát, ami mellesleg nemrég kapott szépen csillogó
aranyos plecsnit Bordeaux-ban, a franciáktól. De vihette a Nyáridő rozét és a Csillagot
is, hogy legyen választék, mert a bikavér mellé állítólag kell más is. Ahogy a
tér helyett kellett a kert, a jazz helyett Kerekes, az elegancia helyett
traktorverseny, gumicukor, görbe bögre, csavart fagyi, rétes és kürtős kalács.
Fűben, salakon és sárban hömpölygő tömeg ehetett és ihatott kedvére,
hallgathatta a békák kórusát és a trendi borász DJ (vagy hogy is hívják az
ilyet) lemezeit, mindezt akár pirkadatig, akkor érzi ám igazán a magyar az
ízeket.
Volt
forgalom, voltak jó étel és bor párok, mi is ott voltunk. De már nem várom ezt
a négy napot. Ez nem a bikavér ünnepe.
Édes, drága Hegybíró Úr! Nem lenne itt az
ideje visszacsoszogni a szépen felújított térre? Persze csak az ételekkel és
bikavérekkel. A zene majd odatalál, a kertben pedig ott hagyhatnánk a békáknak
a többit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése